Karen Marie Moning - Tündérkrónikák és a vallás ~ Insane Life

Ez egy szóbeli előadásom alapja volt. Ehhez persze még mondtam pár dolgot, némelyik jobban ki lett fejtve, de a lényeg az benne van. :D
A feladatom az volt, hogy egy fikcionális művet megvizsgáljak keresztény vagy iszlám, zsidó vallás szempontjából és állítsam mellé a buddhizmust, hogy hol találok mind a két vallásból elemeket, vagy párhuzamokat, esetleg keveredéseket.

Ha még nem olvastad a sorozatot, akkor most szólok - sok a spoiler!!! :D

Szathmári Botond: Buddhizmus és a monoteista vallások

Két vallás keveredése a fikciós irodalomban
Karen Marie Moning - Tündérkrónikák

Először a témakör szűkítéséhez több könyvet listára vettem, amik itt helyet kaphatnának, például a klasszikus Frank Herbert által írt Dűne, néhány Sztrugackij, Aldous Huxley – Sziget is rajta volt. Azonban gondoltam egyet: elrugaszkodom az általánosan megszokott fantasy művektől. Elrugaszkodom a határoktól és olyat keresek, ami modern, az elmúlt 10 évben született, nincs nyíltan benne egyik vallás sem, de mégis megtalálni mind a két vallást – kereszténység és buddhizmus elemeit, valamint az ázsiai hatásokat az európai kultúrával keveredve. Így végül szűkült a listám, amiket olvastam és eszembe jutott felhasználható „alapanyagnak” közel 10 könyv. Legvégül egy napon a semmiből jött az ötlet, hogy Karen Marie Moning – Tündérkrónikák című jelenleg nagysikerű fantasy-ját dolgozzam föl mind kulturális mind vallási oldalról.

A történet alapján MacKayla Lane éli Amerikában szürke hétköznapjait, ami másból sem áll, mint manikűr, színes ruhák, tökéletes alkat, minden tökéletes – ahogy a mai világ elvárná az emberektől. Mindebből egy telefonhívás szakítja ki. A nővérét megölték és a rendőrség nem hajlandó nyomozni tovább az ügyben. Aztán megtalálja hangpostáján a nővére utolsó hátrahagyott kétségbeesett üzenetét, ami alapján valami elől menekült. Eltökéli, hogy Írországba megy és rájön ki is a nővére gyilkosa.

Amikor megszólalt a telefon, azt hittem, a szüleim azok.

Tévedtem.

Vicces, hogy egy ilyen apró, jelentéktelen rutindolog micsoda vízválasztó tud lenni.

Felvenni a telefont. Megnyomni egy gombot.

Mielőtt megtettem volna, a testvérem, Alina, még életben volt – legalábbis úgy tudtam. Abban a pillanatban, hogy lenyomtam a gombot, az életem két különböző korszakra szakadt: A hívás előtt és A hívás után.

A hívás előtt nem kellett olyan szavakat használnom, hogy „vízválasztó".

Ez is olyan ötvencentes szó volt, amelyet csak azért ismertem, mert faltam a könyveket. Előtte az egyik boldog pillanattól a másikig éltem, és azt hittem, mindent tudok. Azt hittem, tudom, ki vagyok, hol a helyem a világban, és pontosan tudtam, mit tartogat számomra a jövő.

Előtte azt hittem, tudom, hogy van jövőm.

Utána kezdtem rájönni, hogy soha semmit nem tudtam igazán.

Szép lassan rá kell Macnek jönnie, hogy az általa elképzelt tökéletes világ nem létezik. Minden hazugság és illúzió. Szó szerint. Nem hitt sosem abban, hogy léteznek más lények is, mint az emberek. Mégis miközben Dublinban az utcákon sétál, felismerte, hogy a szép emberek álarca mögött undorító lények, tündérek lakoznak…

Egyik ilyen felismerése után menekülve taxit keres, ekkor Dublin egyik külső kerületébe téved, ahol egy könyvkereskedésbe sikerül bejutnia. Így találkozik Barrons-al, aki ennek a boltnak a tulajdonosa. A könyvesbolt nem szimplán a vevők kiszolgálása van kitalálva, hanem egyfajta világító torony szerepet tölt be a sötétség közepén, Dublin immár kieső vidékén, ahol közvilágítás sincsen. Így indul útjára a főhős nővérének megtalálásában, miközben szép lassan Barrons-al kialakít egy egészen furcsa szövetséget. A férfi pedig tanítani kezdi, hogyan használhatná újonnan szerzett furcsa tudását és képességeit.

Az első kötetet, inkább bevezetésnek lehet tekinteni. Az egész kötet felvezeti nekünk azt, amire utána számítani lehet. Ad egy keretet. A főhősnő, aki kiszakadt a sivár hétköznapjaiból, rákényszerül a lopásra, megtanul káromkodni és mindent, ami természetével ellentétes, megszokott moráljától eltérő és újra kell értelmeznie a „normális” szó fogalmát. Mind ezek közben senkiben sem bízhat, nincs, akire támaszkodhatna, egyedül van egy országban ahova egyetlen dolog köti – a nővére halála.

A főszereplő Mac többször érezteti az európai keresztény nézeteket, amit elfogadottnak tarunk morálisan, mint jó. Ugyanekkor szemben áll vele, mint tűz és víz – Barrons, aki teljesen kilépett az európai keresztény kultúrkörből és nála inkább éreztem egyfajta ázsiai hatást semmint európait. Ezt lejjebb ki is fejtem miért.

A sorozat több helyen próbál kilépni a megszokott jó és rossz fogalomból. Ezek alapvetően a kereszténység valamint iszlám és judaizmusban is elhatárolódó fogalmak. Mindegyik egy istenhitű vallásnak van egy „jó” és „gonosz” címkéje. Ezzel szemben áll például a buddhizmus, valamint a legtöbb ázsiai nézet, mert nincs kifejezetten „jó” vagy „rossz”. Mindenkiben meg van mind a kettő egyszerre. A könyvben a főhős Mac az első kötetekben a legtöbb vele történő eseményt negatívumnak fogja föl, mint szükségszerű rossznak. Ilyen például a lopás, vagy az ölés. Saját magát is két részre osztja, egy régebbi önmagára, amelyik már elítélte volna önmagát és gyűlölné, míg egy újabb Mac is van, a telefonhívás utáni, amelyik elfogadja ezeket már, mert muszáj, erre van rá kényszerülve. Szükségszerű.

A történet közben a nyugati egyistenhitűségre jellemző formák, szimbólumok többször is fölbukkannak. Ilyen például az egy könyv ami itt a Sinshar Dubh. A kereszténység valamint az iszlám és judaizmus is egy könyvet tekint szent könyvnek. Nagyon gyakran találkozhatunk különböző művekben ezzel az elemmel - egy könyv van és több tárgy. Itt ugyan ez fordul elő, hogy egy könyvet keres mindenki, amiben a Teremtés Dala is benne van. Aki ezt a könyvet birtokolja és megfejti az ősi nyelven írott könyv tartalmát, az uralhatja az egész világot, de akár el is pusztíthatja. Összesen nyolc relikvia létezik, ebből négy szent tárgy a világos tündéreké – ilyen a kő, a lándzsa (amivel tündéreket lehet ölni, valamint a történet szerint Krisztust is ezzel a lándzsával szúrták le), kard és az üst, ezzel szemben vannak a sötét tündérek szent tárgyai, amik a tükör, doboz, amulett és a könyv - a Sinsar Dubh.

A sötét tündérek könyve ahogyan írtam Sinshar-Dubh, ezt keresi mindenki, a Teremtés Dala miatt, amivel világot is lehet akár uralni, de el is lehet vele pusztítani. Miért is a teremtés szó, ha ezzel pusztítani is lehet? Ismét egy ázsiai nézettel találkozunk:

– Biztos érzékeli a másik kő közelségét. Azt mondják, ha a négy kő újra egymás mellé kerül, eléneklik a Teremtés Dalát.

– Úgy érti, alkotnak valamit?

Barrons vállat vont.

– Az „alkotni" és az „elpusztítani" szónak nincs megfelelője a tündérek nyelvében. Csak a Teremtés szót ismerik, amely az ellentétét is magába foglalja.

– Ez különös. Nagyon korlátozott nyelvük lehet.

– A nyelvük, Ms. Lane, nagyon is pontos. Ha végiggondolja, maga is rájön, hogy van értelme. Ez is kiváló példa rá: ha rájön, hogy van értelme, tehát csinál valamit, akkor véget vet a zavarnak vele kapcsolatban, tehát megszüntet valamit.

– Mi van? – Zavarodottságom nem szűnt meg, csak még jobban elmélyült.

– Ahhoz, hogy valamit teremtsen, Ms. Lane, először meg kell szüntetnie valami mást. Ha a kiindulópont a semmi, azt is megszünteti, ha helyettesíti valamivel. A Tuatha Dé számára nincs különbség az alkotás és a pusztítás között. Csak állandóság van és változás.

A történetben különböző tündérek vannak, akik oszlanak egy sötét és egy világos udvarra. Noha egyik sem jobb a másiknál, talán a sötét oldal gusztustalanabb a világosnál. Ők nem a mi világunkban élnek. Azonban a világokat elválasztó fal omladozik, ezért egyre többen szabadulnak át a mi világunkba, tizedelni az embereket. A sötét tündérek leírásánál szintén felfedeztem a bibliai eredetű kinézeteket, a bűnökre utaló jeleket. Ilyenek például a „királyi vadászok”, akik az ördög megtestesült hasonmásai a patáikkal, szarvaikkal, szárnyaikkal – és a tipikus keresztény ördögábrázolást írja le. A „sokszájú lény”, hatalmas nemi szervvel, aki másokból táplálkozik, egyfajta kapzsisági jelkép lehetne. Szürke ember, aki a leprásokra hasonlít, a történetben az emberi szépséget szívja el, mivel saját magának nem lehet. A leprások a keresztény bibliában többször szerepelnek, mint például Jézus csodatétele, amikor meggyógyította őket. Az összes sötét tündér használja az „álcáját”, ami annyit tesz, hogy számunkra vonzó emberi testet öltenek. Ebben a formában a keresztény világban elfogadott emberi-ördögöket megszemélyesítik, amikor úgy vélik, hogy az ördög befolyása alatt áll valaki. Egy külön kategóriába sorolnám az „árnyakat” akik mivel nem rendelkeznek emberi külsővel, ezért akik világítás nélkül közéjük merészkednek, azokat egyszerűen kiszívják, összesen a ruháik és a bőrük marad hátra, ami pergament szerűvé válik, és a szél görgeti, fújja a városban. Ezt is be lehet azonosítani az elmúlás szimbólumának, mint a porból lettünk porrá leszünk mondat, szó szerinti értelmezését.

A sötét tündérekkel szemben állnak a világos tündérek, akik pont ellenkezőleg a sötét társaiknál, akik „álcát” használnak, nekik nem kell. Ők magukkal a szépségükkel vonzanak be mindenkit, de ők sem ártatlanok. Nem a mesebeli kis aranyos tündérkék. Amennyiben emberi szeretőt fogadnak, a szexuális aktussal ölni képesek, valamint függővé teszik az áldozatukat, akik ez után teljesen agymosottá válnak. Elfelejtenek mindent, ami valaha történt velük és egyetlen dologra koncentrálnak, egészen, amíg meg nem halnak.

Második részben folytatódnak lassan az események. Nem történik olyan, amit kifejezetten szeretnék itt most említeni. Már-már lassúnak is érezhetjük a cselekmények folyását.

Harmadik kötet ismét fordulópontot hoz a sorozat folyamán, amikor megnyílnak a kapuk és a földet egy apokalipszisbe egyenesen bele taszítja. Az európai szemlélettől alapvetően ez eltérő, hiszen évszázadokon keresztül a keresztény hatásra kialakult bennünk, hogy ami rossz és gonosz az pokolba vezet. Ha az apokalipszis bekövetkezik, akkor végleg elpusztulunk, és ez azt jelenti, hogy Isten megbüntetett minket. Ugyanakkor a könyvben pont ezzel szemben találjuk magunkat és a tipikus keleti szemlélettel találkozunk, amikor az apokalipszis nem egy teljesen negatív dolog, mert ez önmagában hordozza az újjászületést is. Alapvetően Ázsiában az apokalipszist sosem kezelik negatívan. A hagyományaikban benne van az, ha valami elpusztult, akkor az újjá fog születni, mégpedig azért, hogy valami más kezdődhessen, ami akár lehet jobb is. Például, amíg a legtöbb európai pokoljárás történet - ilyen Dante: Isteni színjáték - negatív színben tünteti föl és bűnösöket, saját magukat mentik és onnan föl kell jönni, míg a X. századi kínai buddhista pokoljárásban – Mahāmoggallāna (MuLian) történetében, egy előző életében elkövetett karmikus cselekedet (megölte szüleit) miatt ebben a létében Ő magának kell leszállnia a pokolra, hogy saját anyját mentse meg. Tehát nem saját magát, hanem másokat. Ez után ismerjük meg a pokol különböző részeit, amik nem állandóak, hanem különböző térre oszlanak, ahol különböző formákban lehet leszületni, és ha a megadott helyen úgymond „leszolgálod” az idődet, akkor újra kezdheted az egészet valamilyen létesülésben, az emberi világban.

Miközben megtörténik az apokalipszis, elszabadulnak az apokalipszis lovasaival – háború, halál, éhínség és a pestis. Eredetileg az apokalipszis négy lovasait, a bibliai Jelenések könyvében találhatjuk meg. Míg a bibliai magyarázat szerint a hét pecsétet kell feltörni, itt a világok közötti falat kellett lerombolni.

Negyedik kötetben Mac teljesen elveszíti öntudatát és az „énjét” is. (Az anátman (éntelenség) egy formája látható itt.) Belelép az éntelen állapotba, ahol minden üres, egyforma és sivár. Aztán megszületik az első gondolat ami állati. Egyetlen dologra tud koncentrálni, hogy kielégítsék vágyait, mert a szaporodás az alaptermészete az embernek a létezés gondolata után. Majd erre lassan ráépül az étel, a fogalmiság, a ruhák amiket elsőre idegennek tart és nem szeret. Tulajdonképpen egy teljes tudati felépülést látunk. Mikor újra önmagára lel és visszatér, beismeri az emberiség teljes tudatlanságát. Itt a főszereplő átesik egy drasztikus változáson. Eddig a szivárvány és rózsaszín árnyalatait hallottuk tőle, minden a külsőségekről szól, azonban ekkor itt, a pillanatok és események hatására egy újabb személyt szült ez az állapota. Ez a Mac már nem gondolkozik a külsőségeket, mi szép, csak ami jó és hasznos számára.

Önmagamról és az életről vallott felfogásom nagy részét a modern média alakította, nem kérdőjeleztem meg semmit. Ha nem tudtam, hogyan viselkedjek egy adott helyzetben, egy hasonló szituációt leíró film vagy tévéműsor után kutattam az emlékezetemben, és azt tettem, amit a színészek. Szivacsként szívtam magamba a környezetemet, annak mellékterméke lettem.

Nem hiszem, hogy akár csak egyszer is felnéztem volna az égre, hogy eltöprengjek rajta, létezik-e élet az emberi fajon kívül az univerzumban. Azt viszont tudom, hogy soha nem néztem le a lábam alá a földre, és nem gondolkodtam el azon, hogy halandó vagyok. Vidáman éltem magnóliaillatú napjaimat, és semmi más nem érdekelt, csak a fiúk, a divat, a hatalom, a szex, bármi, ami abban a pillanatban örömet szerzett.

Ezeket gyónnám meg, ha tudnék beszélni. De nem tudok. Szégyellem magam. Annyira szégyellem magam.

Ki a fene maga? Nemrég ezt kiabálta nekem valaki. A nevére már nem emlékszem. Valaki, aki ijesztő. És izgató.

Az élet egyáltalán nem egyenes vonal mentén halad.

Csak felvillan, mint a villámok. Olyan gyorsan, hogy a végzetes pillanatokat nem is látjuk, csak amikor már áldozatul estünk a saját, szépen kidolgozott terveinknek, és már mi vagyunk a prérifarkas, amelyet palacsintává lapított a kengyelfutó gyalogkakukk. Egy halott nővér. Hazugságokra épülő múlt. Kéretlen ősi vérvonal. Egy lehetetlen küldetés. Egy könyv, amely maga a bestia, az abszolút hatalom, és aki megkaparintja, a világ ura lesz. Talán valamennyi világé.

Ostoba sidhe-látó. Annyira biztos voltam benne, hogy minden jó irányba halad.

De most nem egy rajzfilmbéli országúton fekszem – ahonnan palacsintává lapítva is felkelek, és varázslatos módon újra háromdimenziós leszek –, hanem egy templom hideg kőpadlóján, meztelenül, kétségbeesve, halált hozó szextündérek gyűrűjében. Érzem, hogy kezdem elveszíteni a leghatásosabb fegyveremet, a reményt, pedig megesküdtem, hogy soha többé nem mondok le róla. A lándzsám rég eltűnt. Az akaratom...

Akarat? Mi az akarat? Ismerem én ezt a szót? Ismertem valaha?

Ő. Itt van. Aki megölte Alinát. Kérem, nagyon szépen kérem, ne engedjék, hogy hozzám érjen.

Vajon ő érint meg? Ő a negyedik? Miért titkolja előlem, ki ő?

Amikor a falak leomlanak, csak az a kérdés számít: Ki vagy te?

Bűzlök a szex áporodott szagától és tőlük: sötét, kábító fűszerek illatától. Elvesztettem az idő– és helyérzékemet. Bennem vannak, nem tudok szabadulni tőlük. Hogyan lehettem olyan ostoba, hogy abban a kritikus pillanatban, amikor a világom darabokra hullott, azt hittem: fényes páncélba öltözött lovag viharzik ide a megmentésemre hófehér paripáján, vagy elegánsan, sötéten, egy hátborzongatóan csendes motoron, vagy felbukkan egy aranyló fénysugárban, miután kimondom a nyelvembe ágyazott nevét. Tán tündérmeséken nevelkedtem?

Nem ilyeneken. Ezek olyan tündérmesék, amelyeket meg kellene tanítanunk a lányainknak. Néhány ezer éve ezt tettük, de aztán nemtörődömmé és önelégültté váltunk, és amikor úgy tűnt, hogy az Öregek csendben háttérbe húzódtak, mi megengedtük magunknak, hogy elfelejtsük a Régi Tanítást. Élveztük a modem technológia nyújtotta örömöket, és megfeledkeztünk a legfontosabb kérdésről.

Ki a fene maga?

Itt, a padlón, az utolsó pillanataimban, MacKayla Lane utolsó nagy mámorában, már látom, hogy erre a kérdésre az a válasz, hogy az vagyok, aki mindig is voltam.

Egy senki.

A tündérek – és más lények is – a dimenzionális tükrökben közlekednek, azonban ez egy veszélyes mutatvány. Könnyen el lehet veszni bennük. Mac is így jár. Véletlenül a tükrökben ugrálva elveszik, nem talál vissza. Egy látszólag emberek nélküli világban ér földet, először egy vaddisznóval találja szemben magát, akit újonnan megszerzett mágikus hangjával hajt el, de a semmiből egy nagy szörnyeteg jelenik meg. Először meg akarja támadni a lányt, de nem sikerül neki Barrons tetovált jele miatt. A lányt védelmezni kezdi ez a lény, vezetni az erdőben, miközben ételt is szerez neki. Egy napon megjelenik Ryodan (Barrons barátja) is, majd az ő parancsára megöli a szörnyet, aki nem más, mint Barrons. Ez a rész akár egy tökéletes dzsátaka is lehetne. Mi lenne a morális mondanivalója? – Aki segít, ne támadd hátba. (Blogon jegyzem csak meg, minden egyes alkalommal ennél a mondatnál elröhögöm magamat. :D)

A könyv sorozatnak nincsenek negatív vagy pozitív szereplői. Mindenki képviseli mind a kettőt. Protagonistánk a buta szőke lányból, aki rózsaszín világában éli műkörmös vágyait, végül a folyamatos nyomás hatására, valamint amit átélt, az 5. kötet végére egy igazi edzett nő lesz, aki szinte hidegvérrel gyilkol, ha meg kell védenie valakit. Azonban sosem lesz igazán pozitív karakter. Neki kéne megmentenie a világot. Szintén keresztény vonás, hogy jön egy megváltó, egy messiás és az elhozza a megváltást számunkra - tulajdonképpen ez lenne a főhősnő. Neki az lenne a feladata, hogy megállítsa a falak leomlását saját halálával – ez is egyfajta keresztény „messiás” kép, aki szintén meghalt mások bűneiért - és ezzel a Föld pusztulását megakadályozza. Azonban itt a megváltó nem tökéletes, még csak nem is hibátlan, hiszen szinte teljesen elszúrta az esélyt, hogy a földet megmentse, milliók halnak meg miatta. Ilyenkor megszoktuk jön valami és megmenekülünk, esetleg olyan könyvet olvasunk ami disztópia, azaz egy már elpusztult világ újjáépítéséről szól. Itt nem. Az átjáró megnyílik, a főhőst megerőszakolják, aki elveszti tudatát. Majd egy másik szereplőnek, akit szintén nem tudunk behatárolni - köszönheti a megmenekülést. A teljes tudatlanságból, amikor még csírája sincs az értelemnek, elkezd fölépülni hónapok alatt. Közben persze a Földön élők továbbra is tizedelődnek. Persze legvégül megtisztul a Föld, de addigra eléggé súlyos a kár. Ezek után jöhet még csak az újjáépítés fázisa.

A Noé bárkája szimbólum folyamatosan jelen van. Olyan, mint amikor az egész világ süllyed és omlanak le falai. Amikor a világ elpusztul, mégis megmaradnak sivár darabjai. Minden elölről kezdődik.

Barronst is hajlamosak lehetünk beállítani pozitív karakternek, de nála is szakít az írónő az összes hagyománnyal és a karaktere semleges. Miközben Macnek segít, sokszor, Ő maga számunkra, a morál számára nem helyes cselekedeteket tesz. Akkor mi a rossz? Maga a karakter nem ember, sőt az öt kötet folyamán sosem derül ki micsoda. Barrons miközben többször jeleket adott, hogy ’valami más’, később közel három méteres állattá változik, sejtjük, hogy néha embert is eszik, néha nem számít, ha ölnie kell. Ilyenkor az állati éne jön elő. A főhősnő lezárja magában, hogy vannak dolgok, amiket néha jobb nem is tudni. Miért soroltam mégis őt az elején buddhista jellegű karakterek közé párhuzamban Macel aki keresztény jellegű? Nála tökéletesen érzem folyamatosan a függő keletkezés jelenlétét. A születéssel létrejön a szenvedés, ennek a szenvedésnek oka a ragaszkodás, amitől el kell szakadni, az élet azért nem elég számunkra, mert folyamatosan a „boldogság állapotára” vágyunk. ez vezet a szomorúsághoz. Nevet és formát önmagunknak tekintjük, szomjazunk az élet után, ragaszkodunk a tárgyakhoz, másokhoz. A legvégén mindenki meghal, a materiális dolgok hátramaradnak és kezdheti újra az ember a semmiből. Ezek mind szenvedéssel járnak. Barrons esetében egy halhatatlanról van szó, aki minden alkalommal, amikor meghal, újra az első ponton találja magát ahol először halt meg, újra ugyanabban a formában, de új testben, tetoválásai is újra és újra eltűnnek ezért. A ’Barrons’ neve sem az igazi, sosem tudjuk meg mi volt az, ha van. Sokszor egyszerűen – Omegának szólítják. Nem ragaszkodik, mert számára nincs értelme bármihez is ragaszkodni. Nincs akit szeretne, mert ha valaha próbálta is, végül megölte. Kicsit a könyvben még ironikusnak is éreztem, hogy nem képes aludni, de e helyett - meditál. Nálam ezzel kicsit úgy éreztem, az írónő ad még egy lökést ennek az értelmezésnek.

A könyv kiszámíthatatlan. Azt érezteti folyamatosan olvasójával, hogy mindig mindent tudunk. Meg is győzzük magunkat, hogy mi ezt tudjuk. Például Barrons esetében gondolunk arra, Ő maga is sidhe-látó, majd a sötét tündérek királya, végül kiderül egyik sem igaz. Az álmodozó képű diák akit végül mindenki máshogy lát, V’Lane a tündérherceg aki szintén szinte csak egy illúzió, Rowena szerepe, Dani szerepe – egyik sem az aminek látszik elsőre. Minden számítást áthúz. Ugyan azzal a kerettel, amire az egész könyv épül – minden csak illúzió. Végül akár az olvasó saját maga is elhiheti, hogy Shinsar-Dubh-ot olvassa.

Sokszor a sorozat eseményei pillanatokon múlnak. Mint a telefonhívás. Apró mozzanatokon. Végül minden szenvedés. A főhősnő sokszor arra jut, teljesen mindegy mit csinál, a vége szenvedés. Az élet is néhány pillanatát kivételével szenvedés, amire rá sem jövünk, amíg nem találjuk szemben vele magunkat.

Az idézetek helye:

Karen Marie Moning (2007) Laskay Ildikó (ford.) - Keserű ébredés, Kelly - 17. oldal

Karen Marie Moning (2007) Laskay Ildikó (ford.) - Keserű ébredés, Kelly - 151. oldal

Karen Marie Moning (2009) Laskay Ildikó (ford.) - Rossz Hold Kelt Fel, CorLeonis - 11-12. oldal

Rólam

Sziasztok! Toffy vagyok, ennek a blognak az írója. Bátran kérdezhettek és amint tudok válaszolok. A blog mellett számtalan hobbim van és természetesen egy munkahelyem is van, mai über szuper hipertitkos. Na jó azért annyira nem. :D