A legtöbben a hogyan is kezdjem részen szoktak gondolkozni, nálam sem volt másképpen.
Mi késztet egy könyves bloggert a meghátrálásra és hogyan kerül a mély gödörbe? Miért tűntem el, Blogturnés posztokkal tele a lap és csappantak azok is meg, sőt vonultam háttérbe és mindez miért végződött ahogyan majdnem?
Üljetek le, vegyetek elő egy teát és kezdem a mesét.
Nem lesz szép, viszont ha más nem és pusztán egy emberen segítek felismeri a bajt, megérte megírni.
(Lehet magamnak is megérte kiírni az egészet, ez már másik téma.)
Igazából az egész folyamat néhány éve indult be, amikor külföldi családnál laktam és az anyuka szó szerint szociopata volt. - Magamban ezt tekintem a folyamatos hatások gyújtózsinórjának. - Szóval az anyukának nem voltak szép szavai, mindenki rossz, csak ő jó és természetesen a gyerekeinek mindent, hiába hullafáradtak és az egyik látszólag pszichológiai problémákkal küzd. (Utólag kiderült mindenki így vélekedett a dolgokról, csak nem mertek szólni, ha mi valami véletlen folytán nagyon jóban lennénk ne adjam tovább, persze így tudhattam meg hónapok után, előttem a másik lány is elmenekült.) Úgy váltunk el, anyuka megmondta mekkora szar darab vagyok, de én sosem tudtam válaszolni, pedig mostani fejjel lett volna mit, akkor és ott csak összetörtem.
Hazajöttem egy összetört nőként, akit gyermeknek tekintettek, magabiztosan ment ki és egy sétáló romhalmaz jött haza.
Gyorsan kaptam munkát, ahol elöltem mindent, néha ha rágondoltam az eseményekre, netán a házra rögtön szorult a gyomrom s jött a kiváltott félelem. Eltávolodtam, elzártam magam és miközben mindenféle semmiségről beszéltem másokkal, eléggé gondosan ügyeltem nehogy szót ejtsek magamról, főleg magán dolgaimról. Valójában belül azt éreztem senkit nem érdekel, senki nem veszi észre néha kiáltásaimat, így felesleges.
Egy kolléganőm hívta fel később erre a figyelmem és mondta ez nagyon nem jó így, azóta inkább köszönöm ezt a beszélgetést és komolyan hálás vagyok.
Ez volt az első jel, hogy sodródok valami felé.
Nem vettem észre a sötét karmokat, amik egyre jobban szorítottak.
Minden nappal kevesebb s kevesebb dolog elég volt az érzelmi és szellemi labilitáshoz, majd jött több változás az életemben. Munkahelyemen néha már indokolatlanul kikészültem, nem vettem ki semmi szabadságot, addig hajtottam magam, amíg láttam. Hazaérem aludni és hajtottam magamat tovább. Utólag belegondolva van, hogy butaságokon is elkezdtem pörögni. Közben jött valaki, betoppant az életembe pedig nem akartam. Elkezdett összeszedni, megmutatta azt az érzést, milyen ha érek valamit, azt hittem szeretet nélkül mindenem megvan és közben kitöltött egy űrt, amit nem is ismertem addig. Meggyőztem magamat nem szeretem, csak egy kitöltő pont, hónapok kellettek mire ráeszméltem a saját hazugságomra.
Csalódtam. Borzalmasan rossz karácsonyi hangulat és depressziós, sírgörcsös hullámok fojtogattak, indokolatlanul mindenen kiborultam. Átmentem inni valakihez, minden napom egy újabb kínná változott.
Amikor a legnehezebb pillanataimat éltem kellett legnagyobbat csalódnom, úgy éreztem hazudtak és azóta nem tudok bízni igazán. Elértem a pontra, ahonnan nincs visszaút, ez a sötét karom most körém csavarodott, lerántott a mélybe és nem láttam kiutat, falak körbezártak, némán lefeküdni és eltűnni a világ elől volt a legnagyobb vágyam. Megszüntetni a létezést, befejezni, mert nekem ennyi volt. Hazaértem az utolsó év végi munkanapomon, miután átmentem ismerősökhöz, jól beittam és felkészültem a befejezésre. Aztán megálltam utolsó pillanatban, akkor értettem meg, ott, pontosan abban a pillanatban, hogy mennyire beteg vagyok. Ezek a gondolatok nem egy egészséges emberé, hanem akinek segítségre van szüksége. Amint újra rendelt a háziorvosom rögtön felkerestem, kaptam nyugtatót és egy hét nyugalom. Tudom nem mindig ez a megoldás, de ott, ebben az állapotban bármilyen segítségnek örültem.
Egy hónapja nem aludtam napi néhány óránál többet, ezek után fél napokat átaludtam.
Rájöttem azokban a napokban valamire: nekem ki kell ebből jönnöm, egészen biztosan van még fényesség.
Elkezdtem mindennel foglalkozni, amin nem kaptam sírógörcsöt, szép lassan megtervezni a felmondásomat és hogyan szálljak ki az egész mérgező kapcsolatból. Ekkor vált minden őszintévé és tanultam meg, inkább mondjam ki őszintén amit akarok, mert nagyobb kárt okozok, ha nem teszem.
Nem volt elég erőm, hiányoltam a régi énemet és éreztem még mindig nem jó.
Ekkor meghoztam egy újabb döntést, szerettem volna csatlakozni konkrétan egy helyre, halogattam és húztam, végül megléptem. Előtte többen mondták odaillek és úgy ismernek, mint aki szereti az igazságérzetével.
Jól döntöttem, elkezdtem kevesebbet törődni a többi dologgal, végre némi nyugalmat éreztem, miközben olyat csináltam, amit szerettem. Hosszú idő óta másodszor éreztem azt, végre nagyon jó helyen vagyok, ahol kell lennem, ahol újra felcsillan a szemem.
Eljött egy újabb pont, valaki más sétált be az életembe, erőt adott felállni exem mellől és a fejemet felfelé fordítva lássak is valamit. Ugyanakkor beadtam a felmondásomat. Egyre könnyebben éreztem magamat, de tudtam itt még korán sincs vége a küzdelmemnek.
Munkakeresés, csalódás, felálltam és a véletlenek sora új helyre irányított. Ott elbújva még mindig dolgozom fel a dolgokat, munkába menekülve szép lassan megnyugodva.
Másfelől újra szeretni kezdtem, félelmetes volt számomra, mert két kezemen meg tudom számolni azok számát, akik valóban váltottak ki a monoton 'meh' érzésen kívül bármit. Otthon éreztem magam, mintha gyógyír lenne és még a fájdalom ellenére is ott van bennem a hang, hogy most vagy jó helyen és jókor. Hülyén hangzik, de kicsit megtaláltam az elveszett darabomat benne, valamit láttam és ugyanúgy segíteni akartam neki is, mint magamon, persze elsőként magamat kell helyrerakni.
Az a mocskos kis fekete karom mindig próbálkozott, folyamatosan elültet bennem valamit, hogy mennyire nem lehet szeretni, nem érdemlem meg, mindenki csalódást okoz, felesleges vagy, ott hagy, kihasznál és eldob stb. Korán sem voltam még 'gyógyult', inkább stagnáltam. Végül elmentem egy kineziológushoz, hiszen kinek mi jön be, ha a véletlenek sora állt mellé az elmúlt egy évben, mivel tényleg majdnem minden véletlenek sora volt, nekem ő kell. A véletlenek sora után ő volt a legjobb döntés amit hoztam, elindultam a javulás irányába, kezdem újra érezni azt, hogy igenis létezek. Nem haltam meg, ide tartozok az élők közé, nem kell elvágyódnom és mást akarni, mint amim van. Csak legyek a jelenben.
Sokszor tudjuk mi a jó, helyes, mégsem tesszük ami igazán jó lenne, tudat alatt elfogadjuk a megpecsételést és magunk felé irányuló ledegradálást. Pedig nem így van, azért, mert valakivel és/vagy valami nem működött, nem biztos egyik vagy másik hibás. Most már úgy látom mind a ketten hibásak voltunk az anyukával, hiszen nem voltunk egy hullámon, teljesen eltérő szemlélettel néztük a világot és ezt el kellett volna mindenkinek fogadni. Sosem vettem magamra dolgokat, mégis ez a sok apró tüske egy egész tüskékkel kirakott mély gödröt képezett.
Jelenleg egyre több szeretet van bennem mind mások, mind magam felé. Kezdem elfogadni lehet szeretni, nem csak egy rongy vagyok, amit eldobhatnak. Látom az előző kapcsolatnak miért kellett zátonyra futnia, hiszen belegondolva céltalan volt, egyikünk sem indult semerre, nem akartam semmit igazából és mégis mindent engedtem. Ott kongatta a vészharangot bennem a megérzésem, nem vettem észre, habár lehet ez kellett, különben még most is sodródnék.
A világot nem válthatom meg, tisztában vagyok ezzel.
Miért írtam mindezt le? - Sokan nem beszélnek róla, nem mernek tenni ellene, mert társadalmilag elfogadhatatlan, mondjuk ki, nevezzük nevén: maga a depresszió. Hihetetlen könnyen a kötélen lehet táncolni, ahonnan pusztán egy kis vékonyka jég választja el az embert a betegségtől.
Alattomos, sunyi és beszivárog először a hétköznapokba, végül megfertőzi az embert és eleinte észre sem veszi a tudat illúzióját.
Sok helyen olvastam az egész depresszió nem betegség, csak gyenge emberek hívják így magukat, valójában aki ezt állítja sosem élt át igazi fájdalmat, ami a szív közepéig, lelket tépően tud fájni. Nem ostromolták önpusztító és romboló tanácsokkal, nem volt igazán rothadó hatássál rá senki.
Ha érzitek titeket is ránt a sötétségbe, ne hagyjátok, küzdjetek. Ha nem megy, inkább kérjetek segítséget, ha elmondjátok magatoknak is hangosan kimondjátok a problémát, márpedig ha rögzül mennyire nem így van az igazság, akkor ki lehet belőle jönni. Nem könnyű, sosem állítottam, csak meg kell találni a megfelelő gyógymódot, ami nem biztos mindenkinél ugyanaz.
Ugyanannyit érsz, mint mások, te is egy különleges ember vagy és erős eléggé, hogy újra elkezdj élni. Hiszem, mindenkire a legfurcsább helyeken vár a legnagyobb öröm, ott ahol sosem számítana rá.
Egy kis halál, utána minden újra elkezd virágozni szépen lassan, mint tél után tavasszal. Csak engedni kell be a nap fényéből. :)
Rólam
Sziasztok! Toffy vagyok, ennek a blognak az írója. Bátran kérdezhettek és amint tudok válaszolok. A blog mellett számtalan hobbim van és természetesen egy munkahelyem is van, ami über szuper titkos. Na jó, azért annyira nem. :D
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése